A politikai egyetértés összeomlása a klímaváltozás ügyében

Amikor az Egyesült Királyság 2019-ben először vállalta, hogy 2050-re nettó nullára csökkenti szén-dioxid-kibocsátását, a politikai konszenzus annyira erős volt, hogy a törvényhozók egyszerűen „bólogattak” a javaslatra, és szavazás nélkül átvitték. Azóta eltelt hat év alatt a politikai légkör drámaian megváltozott, a Westminsterben kialakult egyetértés szétesett, és a nettó nulla elérése egyre inkább politikai megosztottság forrásává vált. A Munkáspárt új határidőt tűzött ki, miszerint 2030-ra elérné a tiszta energia célját. A Zöldek és a Liberális Demokraták gyorsabb nettó nulla elérést szorgalmaznak, míg a Konzervatívok igyekeznek lelassítani a politikájukat, és először történik meg, hogy egy mainstream párt, a Reform UK, nyíltan megkérdőjelezi a nettó nulla szükségességét. Még Tony Blair, korábbi munkáspárti miniszterelnök is azt nyilatkozta, hogy a globális klímaváltozás kezelésére irányuló jelenlegi megközelítések nem működnek, bár később tisztázták, hogy intézete támogatja a kormány céljait.

De mi történt azóta? 2019-ben, amikor a nettó nulla szén-dioxid-kibocsátás elérésére vonatkozó célt kitűzték, a közvélemény aggódott a klímaváltozás miatt. Ezrek vettek részt az Extinction Rebellion tüntetésein, és a fiatal aktivista, Greta Thunberg annyira befolyásos volt, hogy meghívták a parlamentbe. Luke Tryl, a More in Common közvélemény-kutatója szerint nem tapasztalt jelentős csökkenést a klímaváltozás iránti aggodalomban vagy a nettó nulla támogatásában, még ha nem is látunk tömegeket az utcákon. Azt mondja, hogy a beszélgetés irányváltása figyelhető meg, amely a megélhetési költségek emelkedése és az Ukrajnában zajló háború következtében arra irányul, hogy „ez hogyan tükröződik az emberek pénztárcájában, és biztonságosabbá teszi-e az országot”. A vita „polarizálódott a bal és a jobb között”, a Munkáspárt és a Liberális Demokraták szavazói számára ez a téma a „top három” közé tartozik, míg a Reform szavazók inkább ellenzik a nettó nullát, de nem motiváltak e téma iránt: a Tryl kutatása szerint a Nigel Farage pártjára szavazók közül csak 10-ből egyet érdekel a nettó nulla.

A politikai elit szintjén a konszenzus szétesése sokkal mélyebb, mint a közvélemény szintjén. A Reform UK növekvő népszerűsége is hozzájárult a klímaváltozási célok körüli diskurzus felerősödéséhez, amely a „nettó ostobaság” kifejezést használja kampányában. Richard Tice, a párt alelnöke elmondta, hogy az emberek az ajtók előtt a bevándorlásról beszélnek, de a következő téma a megélhetési költségek emelkedése. Szerinte az emberek arra ébrednek, hogy a megélhetési költségek növekedése jelentősen összefügg az energiaárak emelkedésével.

Adrian Ramsay, az Anglia és Wales Zöld Pártjának társelnöke aggasztónak tartja a konszenzus szétesését, és a pártpolitikát okolja érte. Szerinte a politikai spektrum egyes részei hajlamosak politikai futballmá alakítani a klímaváltozást, és a racionális embereknek minden pártban ellenállniuk kellene ennek. Ő úgy véli, hogy az embereknek érezniük kell, hogy részei a klímaváltozási intézkedéseknek, és hisz abban, hogy a parlamentben létezik egy „értelmes klíma többség”, akinek feladata a megfelelő politikák kidolgozása, amelyek bevonják az embereket. Kiemeli, hogy a zöld megoldásoknak olcsóbbnak kell lenniük, hogy az emberek elfogadják azokat.

A Liberális Demokraták nettó nulla ügyvédje, Pippa Heylings úgy véli, hogy a visszahúzódás mögött részben a „nagy olaj- és gázlobbi” áll, amelyet Donald Trump „felbátorított”. Szerinte a könnyen elérhető dolgok már megtörténtek, és most olyan kérdésekhez érkeztek, amelyek közvetlenül érintik az emberek életét. A Liberális Demokraták jelenlegi politikája 2045-re tűzi ki a nettó nulla elérését, de folyamatosan vizsgálják, hogy ez még mindig „megvalósítható” legyen a korábbi konzervatív kormányzati idővonalak módosítása után.

A legjelentősebb politikai elmozdulás a Konzervatív Pártnál történt, ahol a 2050-es célkitűzés elfogadását követően, Boris Johnson zöld céljainak lelkes támogatásával, Rishi Sunak alatt lelassították a célokat, végül pedig Kemi Badenoch alatt elhagyták a 2050-es célt. Badenoch „lehetetlennek” nevezte a 2050-re vonatkozó terveket, és azt állította, hogy Keir Starmernek el kellene vetnie Ed Miliband terveit, amelyek szerinte „csődbe juttatják az országot”. A zöld szellemű konzervatívok úgy vélik, hogy a cél elvetése korai döntés volt, de remélik, hogy a párt újra elkötelezi magát a dekarbonizáció mellett. Sam Hall, a Konzervatív Környezetvédelmi Hálózat igazgatója szerint a középen jobboldalon egyre inkább aggasztják a átmenet költségei.

Bár a Munkáspárt sok tagja támogatja a vezetőség álláspontját, a szélesebb Munkáspárt mozgalomban egyesek figyelmeztetést tettek, hogy a nettó nulla támogatása feltételes. Néhány szakszervezet egyre hangosabban szólal meg a munkahelyek védelmének fontosságáról a zöld energiára való átállás során. A Unite szakszervezet például úgy fogalmazott: „Ha nem sikerül ezt megtenniük, akkor a Munkáspárt nem számíthat a munkások támogatására a nettó nulla tervükben.” A 2050-re vonatkozó nettó nulla célkitűzés jelenleg törvényben rögzített, míg a Munkáspárt „tisztán energiához 2030-ra” irányuló törekvése önkéntes, ami rendszeres pletykákat kelt arról, hogy ezt esetleg gyengíthetik.

A kormányforrások határozottan állítják, hogy a párt elkötelezett a célok mellett, és már megtették az ehhez szükséges befektetéseket. Más Munkáspárt források, akik támogatják a célokat, úgy vélik, hogy a miniszterelnök is elkötelezett amellett, és hogy ez szervesen kapcsolódik a kormány növekedési ügyeihez. Figyelmeztetnek arra is, hogy a célok gyengítése megingathatja a külföldi befektetők bizalmát, és John McTernan, egykori munkáspárti tanácsadó szerint a tiszta energia elkötelezettsége kulcsfontosságú a kormány politikai túléléséhez a következő választások után. „A Munkáspártnak szilárdnak kell lennie ebben, mert ez egy választási ígéret, és különbséget jelent a jobboldali pártokkal szemben. Ha a középen baloldali szavaz

Forrás: https://www.bbc.com/news/articles/cx20znjejw1o